Az Utam

    Lassan négy éve keresem az utam. Amikor ráleltem - bár ez furcsa kifejezés, mert soha nem hagytam el, csak elfelejtettem továbbmenni rajta -, akkor érdekes dolgok történtek. Azóta sok minden történt velem, sok mindenre jöttem rá, és ebben nagy segítségemre volt a totemem. Sokan szellemi segítőnek hívják, angyalnak, nekem a totem jobban tetszik, ahogyan a sámáni világkép is. Bár ez egy és ugyanaz, mint a táltos/druida világkép, de a mai világban, ha azt mondom sámán, jobban tisztában vannak vele az emberek, hogy mire gondolok, mint a másik kettő esetében. De nem a modern felfogásban, ahol hülye ruhába öltözött emberek ugrabugrálnak egy dobbal, és mindenféle kitalált szertartást végeznek. Nem haragszom rájuk, mert ők ugyanúgy az útjukat keresik, és azt sem mondom, hogy nem találták meg. Egyszerűen megrekedtek egy szinten és nem veszik észre, hogy nem haladnak. Azt hiszik megérkeztek és ezzel az egyetlen olyan dolog ellen vétenek, ami az egész univerzumra jellemző. Minden változik és a változás állandó. Érdekes ellentét. Állandó, mégis változik. Ez a kettősség jellemez mindent.
    Ahogyan magamat is realista álmodozóként jellemzem. Elviekben a kettő kizárja egymást, pedig nem. :) Valahol ez a kettősség egyesülése bennem, adja meg azt a lelki egyensúlyt, ami miatt átlátom a világot. Igyekszem minden információt lehetőség szerint megszerezni és ezek tükrében következtetni.
    Nem mondom, hogy olykor nincs fájdalom, nincs szenvedés. Olyan dolog ez, mint amikor olyan ösvényen mész fel egy meredek hegyoldalon, ahol az út két szélén tüskés bokrok vannak, az ösvény kiálló kövekkel van tele, és amikor megbotlasz, csak ezekbe a bokrokba tudsz kapaszkodni. Ez főleg olyankor fordul elő, amikor egy ideig magányosan megy az ember.
    Igen, magányosan. Mert hiába van párja az embernek, barátai, szerelme, házastársa, szülei, az nem jelenti azt, hogy ők is menni akarnak. Hogy rá akarnak lépni az útra, de ha rá is lépnek, sohasem biztos, hogy ugyanabba az irányba mennek.
    Rengeteg kétely van az elején az emberben, annyira elveszett, mint csecsemő a plázában. Körbevesznek, beszélnek hozzád, de mégsem érted mit mondanak, mit akarnak. Ahogy lassan lépdelsz és tapasztalsz, kezded megérteni. Eleinte katartikus érzések kerítenek a hatalmukba (Legtöbben itt állnak meg és nem mennek tovább. Tévesen azt hiszik megérkeztek vagy az érzést kergetik újra és újra), később már nem annyira túltöltöttek ezek az érzések. Egész egyszerűen természetessé válik, ahogy a járás, írás, olvasás. Amíg új, addig katartikus a siker. Idővel élvezni kezdjük az általuk adott lehetőségeket. Ugyanilyen az út is. Ezt nem lehet megismerni leírásokból, ahogyan átérezni sem lehet. Ezt tapasztalni kell. Úgy szoktam hasonlítani, hogy az étlapból nem tudjuk meg milyen az étel íze.
    Ugyan tudatosan négy éve figyelek az utamra, hogy haladjak is rajta, azt már régebben is megfigyeltem és tapasztaltam, hogy az álmaimban olyan dolgok történnek, amelyek nem magyarázhatóak a pszichológiai szakkönyvekben olvasottakkal. Ahhoz, hogy eljussak ide, kellett egy zökkenő az életemben, ami kiszakított az élet napi körforgásából. Ez mélyvénás trombózisként jött el.
    Azóta sem vagyok felépülve teljesen, és azóta még gerincsérv és egyéb apró egészségi nyavalyák tartanak lassú tempón. Amikor először éltem át a totemmel való találkozást, nagyon furcsa volt. Azért lehettem biztos benne, mert nem a mindenki által hőn áhított farkas, holló, sas, sólyom, oroszlán, vagy egyéb ragadozó képében jelent meg. Amikor utánanéztem, még passzolt is az életemhez, a jellememhez. Eleinte gőzerővel vetettem bele magam, hogy minél többet tudjak meg róla, a sámáni világképről, mit hogyan kell csinálni. De totemem türelemre intett. Eleinte nehezen ment, mostanra úgy ahogy sikerült türelmesen várni, amíg értelmet nyernek a dolgok. Hogy egyszerre csak annyit tanuljak meg, amit képes vagyok befogadni. Kicsit hosszú a bevezetés. Idővel kezdtem az összefüggéseket meglátni és elfogadni azokat az apró dolgokat az életben, amelyek kölcsönhatást váltanak ki. Az egyik tudományos dokumentumfilmben hallottam egy jót, ami ezt jól példázza. A világ egyik felén élő lepke szárnycsapása a világ másik felén orkánerejű szélvihart kavar.
    Úgy érzem, hogy vannak dolgok, amelyek azért történnek meg, mert valami mozgásba hozza őket, vagy már mozgásban voltak és a végeredmény, hogy elér valahová. Remélem érthetően fogalmazok. Ezek a dolgok (hívhatjuk sorsnak, elrendeltetésnek, isteni akaratnak, szellemi beavatkozásnak, vagy egyszerűen kvantumfizikának) kihatnak az életünkre. Teszik ezt az "ébrenlétnek" nevezett életünkben és "álmunkban". Én meg vagyok győződve arról, hogy az álmok ugyanolyan részei az emberi életnek, mint az ébren töltött idő. Ugyanúgy szükség van rá, ugyanúgy emlékeznünk kell rá, mint az "ébren" töltött életünkre. Viszont az álmokban, még számomra ismeretlen okból, olyan kapcsolatok jönnek létre lelkek (emberek) között, amit az "ébren" lévő racionális elménk nem tud feldolgozni. Szép lassan kell hozzászoktatni.
    Az én álmaim pedig rendszeresen utalnak mások életére, és azt nagyon nehéz értelmeznem. Azt meg pláne, hogy nekem mi a feladatom annak a valakinek az életében. Bár ezt lehet, hogy azért nem köti az orromra, mert akkor nem lennék ösztönös, hanem már felkészülten, mesterkélten találkoznék azzal a valakivel. A mesterkélt viselkedés pedig inkább elijeszt. A szimbólumok, amit nekünk jelképeznek, olyan erővel vannak átitatva, hogyha akarnánk sem tudnánk pontosan kifejezni szavakban, csak körülírni tudjuk. Amikor pedig lelkünk legmélyéről hoz fel érzéseket, akkor még a szavunk is elakad. Erre szoktam mondani, ha tudnám hogyan kell, akkor legszívesebben megmutatnám ezt az érzést.

Posted in: a lényem,gondolat,kezdő lépések,sámán,tapasztalások